Zalalövő (az ókorban latinul Aelium Salla) város Zala megye északnyugati részén, a Zalai-dombság területén, a Zala folyó ősi átkelési helyén. A település a Zalaegerszegi járásban, a Göcsej és az Őrség tájegységek határán fekvő, jelentős turistaforgalmú kisváros.
Története
Az ókor
A kelta időkből származó leletek egy településkezdeményt mutatnak, ám nincs bizonyíték, hogy állandó település létesült volna itt. Ugyanakkor a római kori régészeti területen végzett ásatásokon előkerült leletek a rómaiakat megelőző őslakosságra utalnak.
A rómaiak idejében Zalalövő hamar fontos településsé alakult az itt húzódó borostyánút és a Zala folyó mentén futó zalavölgyi út kereszteződésében. A megjelenő római légiók az 1. század elején létesítettek tábort a Zala folyó északi partján, amely mellett falusias település alakult ki. 124-ben Hadrianus császár városi rangot adományozott a településnek, melynek neve Aelium Salla municipium lett. Ezzel gyors fejlődés kezdődött a településen, amelyet a megjelenő kőépületek is bizonyítanak. A 2. század közepén, azonban a betörő germán törzsek felszámolták a települést.
A 4. században rövid időre ismét életre kapott Salla, új kőépületeket építettek, köztük egy vendégházat, ám az 5. században a római légiók kivonulását követően ismét elnéptelenedett. A korábban nagy jelentőséggel bíró település helyén komolyabb emberi alkotás egy jó ideig nem jelent meg. A római kori településnyomok régészeti feltárására az 1980-90-es években került sor. A leletek jelentős része a zalaegerszegi Göcseji Múzeum reprezentatív kiállításán tanulmányozható.
A középkor
Egy 13. századi oklevél szerint királyi nyilasok – nyíllövők – laktak itt. Valószínűleg innen a település Lövő neve. Zalalövő tulajdonosai a csébi Pogány család tagjai voltak, akiknek törzsbirtokai Csében és Salomváron feküdtek. A zalalövői falut a testvérek, Pogány Dénes és Pogány Imre, 1470-ben kapták az uralkodótól és kezdetben közösen birtokolták. 1493-ban csébi Pogány Péter, György és Zsigmond fivérek kúriával rendelkeztek a településen. Később, 1562-ben, csébi Pogány János lánya csébi Pogány Sára, polyanai Brodarics Mátyás máramarosi sókamaraispán özvegye, osztályos egyezséget kötött unokatestvére gyerekeivel csébi Pogány Boldizsárral és Jánossal, amelyben az asszony megszerezte a lövői, csébi és gyerkefalvi birtokokat. Csébi Pogány Sárának a két lánya, Brodarics Katalin és Brodarics Klára, osztopáni Perneszy András és osztopáni Perneszy Farkas házastársai lesznek egyaránt.
A török időkben a környék településeiről elmenekülők elsősorban az ekkor mezővárosi jogokkal bíró Zalalövőre menekültek, amelyet nem túl jelentős palánkvár védett. A zalalövői várat a tehetős köznemes osztopáni Perneszy András 1566 és 1576 között építtette, és ő lett az első főkapitánya.[5] Egy évszázaddal később, 1687-ben, a kis várban 35 lovas 1 tizedes vezetésével valamint egy gyalogos vajda alatt 3 tizedes vezetésével 35 királyi hajdú szolgált. Akkor már a főkapitány zalalövői Csapody István (†1703) volt, aki osztopáni Perneszy Zsófia (fl. 1651–1702) neje révén örökölte a földbirtokot, a várat és a főkapitányi címet. Csapody István volt az utolsó lövői véghelyi főkapitány. Halála után, a már romos vár elhagyottá, lakatlanná vált.
Az újkor
Mária Terézia magyar királynő korában, a település legtehetősebb földbirtokosai boldogfai Farkas András (1740-1782) zalalövői főszolgabíró, zalalövői Csapody Borbála (1731-1794), aki először forintosházi Forintos János (1727-1771), zalai főjegyző, majd Bajáky Boldizsár (1728-1794) férje volt, pallini Inkey Boldizsár, lovászi Jagasics András, balásfalvi Orosz Pál, és miskei és monostori Thassy László örökösei voltak. Csapody Borbála nagyszülei, zalalövői Csapody István (†1703), a utolsó lövői véghely főkapitánya, és osztopáni Perneszy Zsófia (fl. 1651–1702) voltak. Tőlük örökölte a lövői birtokrészét. Boldogfai Farkas András anyai nagyanyja barkóczi Rosty Lászlóné zalalövői Csapody Mária révén lett földbirtokos a településen, mivel dédapja zalalövői Csapody István főkapitány volt. Az elhunyt Thassy László anyai dédapja, vizeki Tallián Ádám volt, akinek az édesanyja vizeki Tallián Gergelyné osztopáni Perneszy Julianna, zalalövői Csapody Istvánné nővére.
1777-ben létrehozták a zalalövői járást, és az első főszolgabírája, boldogfai Farkas András (1740-1782) lett; mellette, a majdani sógora, tubolyszeghi Tuboly László (1756-1828), alszolgabíróként tevékenykedett. 1780-ban Zalalövő járási székhellyé vált, ám ezt a kiváltságát 1848 után elvesztette, Zalaegerszeg fennhatósága alá kerül a környék. A kiegyezést követően komoly fejlődés volt tapasztalható a településen, melynek egyik fontos lépése a Körmend és Muraszombat közötti vasútvonal megépítése volt 1906-ban.
A 20. század
Az első világháborút követő időszak további fejlődést hozott a településnek, melyhez 1925-ben hozzácsatolták Pusztaszentpéter, Zalamindszent és Zalapataka községeket.[8] 1927-ben új plébániatemplomot, 1929-ben új állami elemi iskolát, 1937-ben mozit kapott.
A második világháború kétszáz főnyi polgári áldozata elsősorban Zalalövő 112 fős zsidó lakosságából tevődött ki, akiket koncentrációs táborba vittek. A környék náci megszállás alól való felszabadítására végül 1945. március 29-én került sor.
A háborút követően Zalalövő egy jó darabig semmilyen fejlődést nem mutatott, egészen a jelenlegi Zala-híd 1968-as megépítéséig. A település várossá fejlesztési (általános rendezési és fejlesztési) tervét a ZALATERV keretében Kiss Tamás és Szigeti László építészek 1972-74-ben készítették el, amelynek alapján megindult a település városiasodása. Ezzel lényegében egy időben került műemléki védelem alá a római kori településrész, Oppidum aelium Salla. Régészeti feltárásának leleteit 1977-ben a zalaegerszegi Göcsej Múzeum kiemelt részlegében helyezték el. Bővítették az általános iskolát, majd 1985-86-ban kialakították a település határában a Borostyán-tavat. 1981-ben csatolták Zalalövőhöz az addig önálló Budafa községet.
A rendszerváltás után Zalalövő gazdasága visszaesett, nagyarányú munkanélküliség jellemezte a települést egészen a Zalalövőt Őrihodos-sal összekötő vasútvonal építésének 1999-es kezdetéig. 2000. július 1-jével Göncz Árpád köztársasági elnök városi címet adományozott Zalalövőnek, majd az év decemberében megindult a közlekedés a régi-új vasútvonalon. Azóta a település nagy ívű fejlődésbe kezdett.
2011-ben az utolsó lakó elhunytával Pusztaszentpéter elnéptelenedett.
Lövői véghely főkapitányai
- osztopáni Perneszy András (1576 és 1591 között)
- osztopáni Perneszy János (1591 és 1606 között)
- osztopáni Perneszy Ferenc (1639 és 1651 között)
- osztopáni Perneszy István (1651 és 1671 között)
- osztopáni Perneszy János (1671 és 1674 között)
- osztopáni Perneszy Ferenc (1675 és 1683 között)
- zalalövői Csapody István (1684 és 1703 között)
FORRÁS: WIKIPÉDIA